Menu
Obec Horné Saliby
Horné Saliby Felsőszeli

Deportálás és kitelepítés

 

Kollektív bűnösség – a csehszlovákiai magyarok helyzetének „megoldása”

 

Az 1945-ös év nem csupán a Felsőszeliek, de a teljes felvidéki magyarság számára tanácstalanságot, félelmet és baljós jövőt tartogatott. A hat évig tartó magyar rezsim után újra visszacsatolták ezt a területet Csehszlovákiához, miután Magyarország aláírta Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt.

Elkezdődött a várakozás időszaka, amikor is az otthonmaradottak várták haza a fogolytáborokból családtagjaikat, hozzátartozóikat. Mit sem sejtve, hogy-e várokozás közben milyen döntések születnek majd a nemzetközi tárgyalásokon, valamint az egyes kormánydöntések miként rendelkeznek majd a csehszlovákiai magyarság jövőjét illetően.

Tekintve, hogy Magyarország de facto a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, Csehszlovákiát pedig a szövetségesek a hitleri Németország áldozatának tekintették, ezért összehasonlíthatatlanul jobb tárgyalási pozícióban volt, a kassai kormányprogram, majd a Beneš által kihirdetett jogfosztó dekrétumok pedig egyértelműen jelezték, hogy azt maradéktalanul ki is fogja használni.

 

     I. Deportálás, a végleges megoldás kikényszerítésének eszköze

 

A második világháború végén felújított Csehszlovákiának a szláv nemzetállam kiépítésére törekvő vezetői a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez - a német kisebbségtől eltérően - sem a háború folyamán, sem pedig az azt követő potsdami konferencián nem kapták meg a győztes nagyhatalmak hozzájárulását, ezért a szlovákiai magyarságtól a Magyarországra ráerőltetett lakosságcsere, ezzel párhuzamosan pedig az úgynevezett reszlovakizáció útján igyekeztek megszabadulni.

Ebben a helyzetben a deportálás a kényszerítés eszközévé vált. A deportálással 50 ezer magyart kívántak áthelyezni Csehországba.

A csehszlovák kormány 1946. július 16-i ülésén elhatározták, hogy a szlovákiai magyarok csehországi széttelepítését összekapcsolják az össz-szlovákiai önkéntes munkaerő-toborzással, amelynek célja a németek kitelepítése után munkaerőhiánnyal küzdő cseh gazdaság megsegítése volt. A toborzást a szlovák lakosságon kívül kiterjesztették az állampolgárságától s munkavállalási lehetőségétől megfosztott magyarságra.

A Szlovák Telepítési Hivatal szinte kizárólag a zárt magyar etnikai terület járásaiban élő magyar lakosság deportálásával számolt. Mindez nem véletlen, hiszen az akció egyik megfogalmazott célja "Dél-Szlovákia határmenti övezetének a magyar elemtől való megtisztítása" volt.

Az első községeket a deportálást végrehajtó karhatalmi erők már 1946. november 15-16-án körbe zárták, a deportáltak első transzportjainak útnak indítására azonban csupán 1946. november 19-én került sor. A karhatalmi erők igénybevételével végrehajtott "toborzás" a következőképpen zajlott:

A kiszemelt települést katonai egységek zárták körül, majd elrendelték a kijárási és a csoportosulási tilalmat. Az előre elkészített névjegyzékek alapján kijelölt családoknak kézbesítették a csehországi munkaszolgálatukról rendelkező végzést (Pridel'ovací výmer), valamint a magukkal vihető tárgyak, élelmiszerek és állatállomány jegyzékét tartalmazó utasítást. A végzés átvételének elismerését sokan nem írták alá, ilyen esetben a végzést átnyújtó hivatalos személy saját maga írta azt alá; a kiutalási végzés szerint ugyanis a munkaszolgálat akkor is kötelező volt, ha címzettje elutasította aláírását.

Általános gyakorlat volt, hogy a csehországi munkaszolgálatra elsősorban azokat jelölték ki, akiknek nem tervezték a lakosságcsere keretében Magyarországra való áttelepítését, s nem szerepeltek a Magyarországra áttelepítendők névjegyzékében. Tekintettel arra, hogy Magyarországra főként a vagyonosabb családok áttelepítését tervezték, a csehországi deportálás mindenekelőtt a szegényebb földműves lakosságot érintette. Összeségében 44 ezer jogfosztott magyart telepítettek át a csehországi településekre, ahol elsősorban nagy gazdaságokban földműves munkát kellett végezniük.

 

Deportálás története Felsőszeliben

1947. január 23-án reggel arra ébredt a falu, hogy ostromgyűrűbe fogta a katonaság. A falun kívül szinte minden tíz méterben katona állt, néhol kutyákkal. A bekerítésre legalább ezer katonára volt szükség, s még ugyanennyien voltak bent a faluban is az áttelepítő bizottság emberei.

A falu népe gyakorlatilag tehetetlen volt. Három nap leforgása alatt összesen 240 családot szállított el, együttesen 869 személyt.

Ahogy a többi faluból, úgy Felsőszeliből is a saját házzal rendelkező, föld nélküli szegény emberek családjait szállították el. A három napig tartó hadiállapot alatt a kijelölteket katonai segédlettel kényszerítették csomagolásra, a szülői ház elhagyására.

A kézhez kapott utasítás alapján a deportáltak számára garantálták az új munkahelyén a megfelelő lakhatást, munkát, élelmezési jegyeit. Ezért csak csekély mennyiségű élelmiszert vihettek csak magukkal, ruházatukat és némi bútorzatot.

A családokat teherautókkal szállították a galántai állomásra. Ott marhavagonokba rakták őket, két-három családot egybe. Innen pedig irány a csehországi Podbořany. Több napig tartott az út, sokszor a szerelvények mellékvágányokon vesztegeltek csehországi állomásokon, mire az éjszakai -25 fokos hidegben megérkeztek a végállomásukhoz. Az ottani gazdák először kiválogatták a jó erőben lévő családokat. Akinek nem volt szerencséje, öt napot is várhatott ezen az „újkori rabszolgavásáron”.

 

Felsőszeli mellett további 10 községet érintett a deportálás a galántai járásban, összeségében 3972 személyt helyeztek át új lakóhelyére a „munkaprogram” keretében.

 

Hazatérés

A Csehszlovák Nemzetgyűlés mindezek után 1948. október 25-én elfogadta a 245/1948. számú törvényt „a magyar nemzetiségű személyek állampolgárságáról". Lezárult a kollektív jogfosztás többéves időszaka, s a hatóságoknak hozzá kellett látniuk a magyarságot érintő többi megoldatlan kérdés, többek között a deportáltak helyzetének rendezéséhez is, az állampolgárság visszaadása után ugyanis reménytelenné, s egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk további fenntartása és munkára kötelezése.

 

Hazatelepülésük engedélyezése azonban nem várt, és igen kényes feladat megoldása elé állította az állami szerveket, a deportáltak egy részének hátrahagyott vagyonába ugyanis időközben a belső telepítés keretében vagy külföldről Dél-Szlovákiába települő szlovákokat, úgynevezett bizalmiakat helyeztek, akik kezdetben csupán a deportáltak vagyonának kezelői, a vagyon elkobzása után pedig annak tulajdonosai lettek.

Az elkobzott és kiutalt gazdaságukba tehát azok egykori birtokosai már nem térhettek vissza. A helyi konfliktusok megakadályozása érdekében, mindenekelőtt azonban a bizalmiak érdekeit szem előtt tartva, a hivatalos szervek arra törekedtek, hogy a deportáltak ne "önkényesen", hanem szervezett transzportokkal, engedélyhez kötötten térjenek vissza Szlovákiába.

 

A magyar deportáltak hivatalos transzportokkal történő hazatérésére végül 1949. január 7-e és április 15-e között került sor. 64 transzporttal összesen 19 184 személy, azaz 4 602 család tért vissza Szlovákiába.

A kialakult helyzet természetesen elmérgesítette a hazatérő magyar deportáltak és a vagyonukba betelepült szlovák telepesek és bizalmiak közötti viszonyt. Az egyes településekről beérkező rendőri jelentések szerint a hazatérők a helyi magyar lakosság segítségével akár erőszakkal is megpróbálták visszaszerezni vagyonukat, a magyar falvakban magukat kellemetlenül érző bizalmiak közül ezért többen a deportáltak hazatérésével visszatértek eredeti otthonukba.

 

A deportáltak túlnyomó többsége, mintegy 90 százaléka - részben még 1947 és 1948 folyamán engedély nélkül, részben pedig 1949 első hónapjaiban szervezett formában - visszatért tehát szülőföldjére. A szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így a másik nagy kitelepítési akcióval, a lakosságcserével ellentétben, nem járt tartós következménnyel, s a deportálások nem váltak a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé.

 A visszaemlékezők vallomásai mégis arról tanúskodnak, hogy a szlovákiai magyar kisebbség történelmi emlékezetében a felvidéki magyarság második világháború utáni hármas tragédiája - a Magyarországra való áttelepítés, a reszlovakizáció és a csehországi deportálás - közül a szülőföldjéről, otthonából való elűzése, az ezzel járó vagyonvesztése és az idegen nyelvi környezetben való szétszórattatásának veszélye miatt a mai napig a deportálások jelentik a legnehezebben feldolgozható sérelmet.

 

     II. Lakosságcsere és kitelepítés

 

A csehszlovák kormány deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől, ám az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében engedélyezte. Az 1945. április 5-én elkészült kassai kormányprogram VIII. fejezete kimondja az itteni magyarok jogfosztottságát, állampolgársága eltörlését. Egyben kollektív háborús bűnösökké minősítve a teljes csehszlovákiai magyarságot.

A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, az ott maradók nagy részét pedig „reszlovakizálni kívánta”, tehát megpróbálta „visszaolvasztani” a maga nemzetébe (természetesen olyan embereket, akiknek ősei sosem voltak szlovákok).

Csehszlovákia vezető politikusai 1945 őszétől kezdve a lakosságcserét egyértelműen a kitelepítés eszközének tekintették. Ennek eredményeképp 1946. február 27-én Budapesten aláírták a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményt. Ebben leszögezik, hogy Csehszlovákiából csak annyi magyar telepíthető ki, ahány szlovák önként jelentkezik Magyarországon az áttelepülésre. Az egyezmény értelmében a csehszlovák fél szabadon toborozhatja a hazatelepülni kívánó szlovákokat. Ezzel szemben a csehszlovák állam maga határozza meg a kitelepítésre szánt magyar háborús bűnösök listáját.

Ennek eredményeképpen az 1947 és 1949 között lezajlott lakosságcsere keretében a csehszlovák források szerint a Magyarországon 95 421 áttelepülési kérelmet benyújtott szlovák nemzetiségű személyből 73 273 személy települt át Csehszlovákiába. Ezzel szemben a Csehszlovákiában a hatóságok által kitelepítésre jelölt 105 047 személy helyett 89 660 szlovákiai magyar került Magyarországra. A csehszlovákok által elkészített teljes lista 181 512 magyar háborús bűnös nevét tartalmazta.

Bár az egyezmény jóváhagyására már 1946 elején sor került, a lebonyolítás csak 1947 áprilisában kezdődött el a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok cseréjével.

A magyar fél kezdettől fogva nagy súlyt helyezett a magyar szempontból előnytelen szerződés végrehajtása során a személyi és vagyoni paritás betartására, így kívánva megelőzni azt a csehszlovák szándékot, hogy különböző eszközökkel a lakosságcserét a szlovákiai magyarság elűzésére használja fel. A magyar tiltakozások ellenére ezt a kölcsönösséget nem sikerült betartani: a lakosságcsere keretében szülőföldjét elhagyni kényszerülő magyar kitelepített után összesen 16 ezer hold termőföld és 15 700 lakóház, a szlovák áttelepülők után Magyarországon viszont mindössze 15 ezer hold föld és 4 400 lakóház maradt. A lakosságcsere során kialakult vagyoni különbözetet 1949. július 25-én a csorbatói jegyzőkönyv rendezte, ahol a lakosságcseréből származó magyar követelést és a csehszlovák kormány követeléseit a két fél azonos mértékűnek tekintette, és kölcsönösen lemondott azok kiegyenlítéséről.

Összességében elmondható, hogy egyik fél sem kapta meg a lakosságcserétől azt, amit remélt, kérdését pedig a mai napig nem rendezte Szlovákia és Magyarország diplomáciája.

Az érintetteknek a kitelepítés tragédiáján túl az eljárás visszásságait is el kellett szenvedniük. Egy életet, családot, szülőföldet kellett otthagyniuk, elszakították őket ősi gyökereiktől.

 

Felsőszeli és a kitelepítés

A jogfosztottság, a kollektív háborús bűnösség, a szlovákiai magyarok szudéta német területre való erőszakos deportálása, mind-mind mély nyomot hagyott a magyar közösség gondolkodásában. A kitelepítés, az első transzportok Magyarország felé 1947. április 7-től indultak meg. Magyarországról érkezett hatalmas teherautók szállították a vasútállomásokra a kitelepítetteket és ingóságukat.

 A kitelepítésre ítélt családok ingatlan vagyonát egy csehszlovák-magyar vegyesbizottság mérte fel, vette leltárba 1946 januárjában. A felmérések alapján a csehszlovák kormány az érintett családokhoz megküldte a „fehérlapokat”, mely tartalmazta a kitelepítés időpontját, időt adva ezzel a felkészülésre. A fehér lappal rendelkezők az ingó vagyonukat átvihették magukkal, egyben bizonyos fokú védelmet is biztosított számukra a gyakori szlovák zaklatások ellen. Míg el nem vitték őket, területen kívüliséget élveztek.  

Az 1946-os összeírás alapján Felsőszelinek 3809 fő lakosa volt, mely 3965 hektárnyi földdel rendelkezett, továbbá 14 cséplőgép, 15 traktor, 4 gőzgép, 1 teherautó, valamint 319 ló, 1191 tehén, 1415 sertés, 14 kecske, 535 lúd, 4475 tyúk volt a tulajdonában. Az átlagtermés 12 mázsa búza, 12 mázsa árpa, 11 mázsa rozs, 12 mázsa zab, 15 mázsa kukorica, 60 mázsa krumpli, 180 mázsa cukorrépa volt. Ez az összeírás a pozsonyi Nemzeti Levéltárban található. Ebben a felmérésben olvasható, hogy a reszlovakizálásnak köszönhetően 387-en vallották a faluban szlováknak magukat. Sokan így próbáltak megmaradni szülőföldjükön.

Az összeírt ingóságok alapján voltak családok, akik akár 12-15 vagonban vitték át tulajdonukat, míg az ide települő szlovákok sok esetben egy-egy vagonban utaztak, illetve akár két-három család is utazott egy vagonban. A Galántai járásból összesen 10 371 személyt jelöltek ki áttelepítésre, amely az itteni magyarság 25%-át tette ki.

Felsőszeliből az első transzportot 1947. április 27-én indították el. Ezután majdnem naponta indítottak szerelvényt. Előfordult, hogy egy nap akár kettőt is. Egy-egy szerelvénybe 7-21 családot helyeztek el. Átvittek ezalatt 7 traktort, 7 cséplőgépet, 3 gőzgépet és 1 teherautót is. Az itthon maradottak nagygépeit pedig elkobozták a gépállomások részére.

1947 áprilisa és 1947 novembere között összesen 24 transzporttal 1331 tehervagonban 310 családot vittek el, 1321 személyt. Ezzel 276 gazdaság szűnt meg, itthagytak 247 házat és közel 1500 hektár földet. Odaát 4 megyében – főként Békés és Tolna megyében – de legtöbbjüket Baranya sváb falvaiban szórták szét.

A 310 családból ritka volt az a település, ahová 10-nél több szeli család jutott volna egy időben. Többen egyedül kerültek egy-egy településre. Összeségében 32 különböző faluba kerültek elhelyezésre a szeli családok.

 

Az áttelepülő magyarok szomorú búcsúja Felsőszelitől

 

Áttelepülő magyar családban

a csomagok készen állnak már.

Hangos sírás van minden házban,

rokon, ismerős búcsúzásra vár.

 

Ne búsulj, kedves rokon, jó barát,

elválásunk nem tart örökre.

Felbomlik még egyszer a határ,

és mi visszajövünk erre a földre.

 

Ringatják egymást ebben a hitben,

ne búsulj sokat, te szegény magyar.

Lesz még másképp is, meglásd, itten,

ha a jó Isten is így akar.

 

Töröld le könnyed, magyar testvér,

viszontlátjuk egymást mi még.

S minden drága magyar könnyért

bő kárpótlást ád majd az ég.

 

Itt van már a magyar bizottság,

mely felértékeli kedves holmidat.

Többet ér majd veled amott az ország,

akkor is, ha anyagi értéked itt mard.

 

Ha üt majd az utolsó óra,

nagyot dobban rá a szívünk.

Felkészülünk a búcsúszóra,

hogy itthagyjuk szülőföldünk.

 

Itt tapostuk gyermekkorunk óta,                             

ezt a földet, mely ősi rög.

Sok boldog óra telt el azóta,

éltünk minden szála ideköt.

 

A sors, a kegyetlen, merész,

ridegen tépi életünk fonalát.

Ki megállítaná – nincsen arra kéz,

aki feláldozná értünk önmagát.

 

Tőled búcsúzom el mostan,

te kedves szép szülőfalum.

Amelyben oly boldog voltam,

tőled fájó szívvel kell elválnom.

 

Tetőled is elbúcsúzom,

szép templomunk – Isten háza!

Benned már nem imádkozom,

nem száll szívemből a hála.

 

Búsan kongó harangjaid,

hányszor hívtak imádságra.

Nem hallom többé hangjaid,

szép templomunk – Isten háza.

 

Hol őseink csendben pihennek,

virágdíszes hantok alatt.

Fájó szívvel búcsút intek,

lelkemből egy sóhaj fakad.

 

De jó volna itt pihenni,

őseink sírhalmai közt.

Minden bút-bajt itt letenni,

hol könnyünk annyi sírt öntözött.

 

Búcsút intek mezős határ,

úgysem látlak többé soha.

Kis falum már haza nem vár,

idegen lett és mostoha.

 

Búzakalász – dúsan rengő,

gyümölcsöskert, rezgőnyárfa.

Madárdalos árnyaserdő,

látlak-e még valahára?

 

Hogyha innét elmegyek már,

nem ismer ott engem senki.

Fájó lelkem majd visszajár

ősi földre – megpihenni.

 

Megpihenni, elbúcsúzni,

éjre újra visszaszállni.

Hogy nem tudlak elfeledni,

nem tudja meg soha senki!

 

Nagy Béla, 1947. május 6.    

 

A Magyarországra kitelepítettektől lesújtó hírek jöttek a szülőföldre. Akik az Alföldre kerültek, a sivár környezetet átkozták. Akik a Dunántúlra a svábok helyére jutottak, ugyan nívósabb gazdaságokat kaptak, de hegyes-dombos vidéken, amihez az itteni ember nem volt hozzászokva. A kiutalt házakban sokszor még otthon találták a kitelepítésre váró régi sváb tulajdonost, akivel meg kellett osztaniuk az új otthont. Sok esetben szemtanúi voltak azok kegyetlen elhurcolásának, azok keserves sírásának, átkozódásának.

Az áttelepítettek, ha szerencsés helyre is kerültek, lelkük mélyén a honvágy dolgozott. Nem hitték el, hogy ez az állapot sokáig tarthat. Évekig letargiában éltek, csak a szülőfalut siratták. Sokan hittek benne, hogy rövidesen hazakerülnek majd. Sok család ki sem csomagolt egy ideig, csak a legszükségesebbeket. Hiába reméltek, a hazajutás vágya csak évek után aludt el, sokan azt sírba vitték magukkal.

A kitelepítés szomorú eleme a történelemnek, ezt az igazságtalanságot nem lehet elfelejteni, hiába kaptak némelyek odaát néha nagyobb vagyont is. Megtörte ezt a büszke, rátarti paraszti réteget, de idővel bizonyítani tudtak új hazájukban is.  A szülőföld elvesztése viszont fájó pont maradt egész életük végéig. Az így keletkezett űrt nehéz betölteni, de az összetartozás fonalát eltépni, a szülőföldhöz való ragaszkodást elhomályosítani még a több mint 70 év sem tudta.

A Magyarországra kitelepített felsőszeliek már 1947 őszén megtartották első találkozójukat Kaposszekcsőn. Nagy Béla, Kaposszekcsőre kitelepített szeli lakos egy újabb verseben énekli meg a szeliek sorsát. A fél Dunántúlon szétszórták őket, csak az együvé tartozást adott némi vigaszt számukra. Ez az érzés a hosszú évek során sem lankadt, egymást számontartják, akár fél napot is utaznak, hogy ott lehessenek egy sorstársuk temetésén vagy esküvőjén. Ha egy szeli születésű meghalt az új otthonában, Felsőszeliben is megszólaltak a harangok érte.

 

Köszöntő az 1947. október 15-17-én Kaposszekcsőn rendezett szeliek találkozóján

 

Örömmel üdvözlöm az egybegyűlteket,

Közel, s távolról jött kedves testvéreket.

Akik összejöttek e találkozóra,

Örömmel hallgattak a meghívó szóra.

Áldja meg az Isten az együttlétünket,

Munkálja általa lelki életünket.

Mint nyári viharban zöldelő falevél,

Olyanná lettünk mi, mint kit letép a szél.

Terebélyes fának voltunk mi leveli,

A törzsünk ott maradt, a volt Felsőszeli.

A csupasz ágakon van még néhány levél,

Melyet most is tépáz a hideg őszi szél.

Olyanná lettünk, mint hulló falevél,

Nekünk ez a kép ma sok mindenről beszél.

Feleleveníti előttünk a múltat,

Eszünkbe juttatja kedves otthonunkat.

Mikor együtt voltunk ágain a törzsnek,

Sok szív örülhetett a remélt gyümölcsnek.

De a szörnyű vihar letépett bennünket,

Siralmas képében hagytuk ott törzsünket.

S bár messzire jöttünk, de mind egy irányba,

Csak kevesen vannak köztünk egymagányban.

Most ide sodródtunk, mint árnyas erdőbe,

S ki-ki magakadt egy-egy fa tövében.

Mi ide kerültünk, Baranya megyébe,

Az új otthonunkba, itt Kaposszekcsőre,

Többi testvéreink még tovább haladtak,

Csikóstöttös, Mágocs, Szellő és Püspöklak

Püspökszenterzsébet, Szederkény és Nyomja,

Ki Máriakéménd, Babarc, Monyoródra.

Van, aki Kékesdre, Liptódra, Berkesdre,

Lánycsók, Virágos, Bárra és Tékesre,

Van, aki elkerült tőlünk más megyébe,

Ambrózfalva, Pitvaros, Tótkomlós, Békésre.

Mások Dombóvárra, Pécsre és Garazsdra,

Villány, Maráza, Vajt, Pécsváradra.

Kerültek Töttösre, Hantos, Belecskára,

Udvari, Németboly, Geresdlak falvára.

Bár széjjelszóródva, de lélekben együtt,

Ezt az alkalmat Istennek szenteljük.

Aki idáig is megtartott bennünket,

Hozzá emeljük fel megfáradt lelkünket.

Köszönjük meg néki a drága alkalmat,

Hogy ki-ki övéivel összetalálkozhat.

Köszönjük meg, hogy e kedves gyülekezet

Olyan szeretettel befogad bennünket.

Hogy e találkozón ők is részt vehetnek,

Közös örömünkben mivélünk éreznek.

Köszönjük meg, hogy a kedves lelkészeink

Fáradhatatlanul törődnek mivelünk,

Az új otthonban nem hagynak magunkra,

Vigasztalnak minket szorongatásunkban.

Istenről, Krisztusról bizonyosságot tesznek,

S a menny polgárivá nevelnek bennünket.

Kedves jelenlevők, e mostani óra

Emlékeztessen minket egy nagy találkozóra.

Mikor majd elhangzik Isten hívó szava,

Ott a messze tájról, óh jöjj, óh jöjj haza!

 

A kitelepítéssel azt a dolgos paraszti réteget tették földönfutóvá, amely hittel, türelemmel, szorgalmával, tudásával és erős akaratával teremtett magának boldog otthont. Azokat szakították ki a szülőföld kebléből, akik Trianon átkát átvészelve megtartották őseik nyelvét, kultúráját.

A kitelepítés szomorú eleme közösségünk történelmének. Ezt az igazságtalanságot nem lehet elfelejteni, soha nem gyógyuló sebként tátong lelkünkben. Az áttelepülő hiába kapott odaát nagyobb vagyont, a szülőföld elvesztése – ahonnan erőszakkal mozdították ki – fájó pont maradt élete végéig.

 

Zárszó

Több mint 70 év elteltével ez az érzés természeténél fogva elhomályosul a kitelepítettek leszármazottjainak mindennapjaiban. A Magyarországra kitelepítettek leszármazottjainak és a szülőföldön maradt családtagok leszármazottjainak a feladata, hogy évről-évre megemlékezzünk eme fájó történelmi eseményről.

2012. december 3-án a magyar Országgyűlés határozatban rögzítette április 12-ét a felvidékről kitelepítettek emléknapjává. Ez az emléknap nem csupán arra emlékeztet bennünket, hogy milyen nehéz időket éltek át őseink, hanem arra is, hogy soha ne feledjük el azokat a sorsokat, amelyeket az elűzetés érintett. Az emléknap számunkra lehetőséget ad arra, hogy tisztelettel és emelkedett figyelemmel forduljunk azok felé, akik szenvedtek és veszítettek a kitelepítések következtében.

Szívünkben és gondolatainkban velük vagyunk, és megfogadjuk, hogy soha nem hagyjuk, hogy az ő sorsuk feledésbe merüljön. Megfogadjuk, hogy mindig emlékezni fogunk rájuk, mindig tisztelni fogjuk az áldozatokat, és mindig megőrizzük az emléküket. Ők részei a történelmünknek és az identitásunknak, soha nem szabad elfelednünk az áldozataikat és az elkötelezettségüket a szabadság és a hazafiság iránt.

 

Forrás:

Danajka Lajos: Felsőszeli története, kiadta Községi Önkormányzat Felsőszeli, 1993

Danajka Lajos: Mesélő utcák, kiadta Felsőszeli Önkormányzata, Csemadok Felsőszeli Alapszervezete, Rákóczi Szövetség, 2008

online:  Csehszlovák-Magyar Lakosságcsere egyezmény, Budapest, 1946.február 27.

              Rubicon: A csehszlovák-magyar kosságcsere-egyezmény aláírása, szerző Tarján M. Tamás

              Popély Árpád: A szlovákiai magyarság csehországi deportálása (kisebbségkutató.tk.hu)

 

Lakosságcsere 1947-1948.pdf 

 

Kolektívna vina – „riešenie“ situácie Maďarov v Československu

 

Rok 1945 priniesol zmätok, strach a hrozivú budúcnosť nielen pre občanov Horných Salíb, ale aj pre celé maďarské obyvateľstvo na „Hornej zemi.“ Po šesťročnom maďarskom režime bola táto oblasť znovu pričlenená k Československu po tom, čo Maďarsko podpísalo v Moskve dohodu o prímerí.

Začalo sa obdobie čakania. Tí, čo zostali doma, čakali na svojich rodinných príslušníkov a príbuzných. Nevedeli kto a kedy sa vráti domov zo zajateckých táborov netušiac aké budú rozhodnutia na medzinárodných rokovaniach, a ako budú jednotlivé rozhodnutia vlády určovať budúci osud Maďarov v Československu.

Maďarsko de facto ukončilo vojnu na strane porazených, na druhej strane Československo bolo spojencami považované za obeť hitlerovského Nemecka, malo teda neporovnateľne lepšiu vyjednávaciu pozíciu. Košický vládny program a Benešovské dekréty, ktoré zbavovali práv maďarské menšiny, jasne naznačili, že túto pozíciu bude aj plne využívať.

 

     I. Deportácia, prostriedok na vynútenie konečného riešenia

 

Vedúci predstavitelia Československa, ktoré bolo na konci druhej svetovej vojny obnovené, sa usilovali o vybudovanie slovanského národného štátu, popri tom ale ani počas vojny, ani na následnej Postupimskej konferencii, nedostali súhlas víťazných veľmocí na jednostranné presídlenie maďarskej menšiny – na rozdiel od nemeckej –  preto sa Maďarov na Slovensku snažili zbaviť cestou takzvanej reslovakizácie, deportácie a  núteného presídlenia do Maďarska.

V tejto situácii sa deportácia stala prostriedkom nátlaku. Deportáciou chceli presídliť 50-tisíc Maďarov do Česka.

Na zasadnutí Československej vlády 16. júla 1946 bolo rozhodnuté spojiť presídľovanie Maďarov žijúcich na Slovensku do Česka s celoslovenským dobrovoľným náborom pracovných síl, ktorého účelom bolo pomôcť českej ekonomike zápasiacej s nedostatkom pracovných síl po deportácii Nemcov. Okrem slovenského obyvateľstva nábor rozšírili aj na Maďarov zbavených občianstva a pracovných príležitostí.

Slovenský osídľovací úrad počítal takmer výlučne s deportáciami maďarského obyvateľstva žijúceho v okresoch uzatvorenej oblasti maďarského etnika. Samozrejme to nebola žiadna náhoda, keďže jedným z deklarovaných cieľov akcie bolo „vyčistenie pohraničného pásma južného Slovenska od maďarského živlu“.

Prvé obce boli už 15. a 16. novembra 1946 obkľúčené ozbrojenými silami vykonávajúcimi deportácie, no prvé transporty deportovaných vypravili až 19. novembra 1946. „Nábor“ uskutočnený použitím ozbrojených síl sa dial takto:

Vybranú osadu obkľúčili vojenské jednotky, následne nariadili zákaz vychádzania a zákaz zoskupovania. Rodinám vybraným na základe vopred pripravených menných zoznamov bol doručený rozkaz týkajúci sa ich pracovnej služby v ČR (Prideľovací výmer), ako aj pokyny so zoznamom predmetov, potravín a hospodárskych zvierat, ktoré si môžu vziať so sebou. Mnohí nepodpísali potvrdenie o prijatí výmerua v tomto prípade ju podpísal sám odovzdávajúci úradník; podľa zákona totiž bola pracovná služba povinná aj vtedy, ak ju adresát odmietol podpísať.

Bežnou praxou bolo, že prvotne boli určení na povinnú prácu v Českej republike tí, ktorých neplánovali presídliť do Maďarska v rámci výmeny obyvateľstva a neboli zaradení do zoznamu presídlených do Maďarska. Vzhľadom na to, že sa plánovalo presídlenie do Maďarska najmä bohatších rodín, deportácia do Čiech postihla predovšetkým chudobnejšie roľnícke obyvateľstvo. Celkovo bolo do osád v Českej republike deportovaných 44 000 Maďarov zbavených občianskych práv, kde museli vykonávať predovšetkým poľnohospodárske práce na veľkostatkoch.

 

História deportácie v Horných Salibách

 

Ráno 23. januára 1947 sa obec zobudila na to, že je obkľúčená vojenskými silami. Okolo dediny boli takmer každých 10 metrov vojaci, niekedy aj so psami. Na obkľúčenie bolo treba najmenej tisíc vojakov a ešte približne toľko bolo v obci aj ľudí z presídľovacieho výboru.

Obyvatelia obce boli prakticky bezmocní. V priebehu troch dní prepravili až 240 rodín, spolu 869 osôb.

Tak ako to platilo pre ostatné dediny, aj z Horných Salíb boli deportované rodiny chudobných bezzemkov s vlastnými domami. Počas trojdňového vojnového stavu boli vybraní vojenskou silou nútení zbaliť sa a opustiť domovy svojich rodičov.

Na základe prijatého Pokynu mali deportovaní na novom pracovisku zaručené primerané bývanie, prácu a stravné lístky. Preto si so sebou mohli vziať len malé množstvo jedla, oblečenia a nejaký nábytok.

Rodiny previezli na stanicu do Galanty nákladnými autami. Tam ich naložili do dobytčích vagónov, dve-tri rodiny spolu, a odtiaľ smer do českých Podbořan. Cesta trvala niekoľko dní, vlaky sa často čakali na vedľajších koľajach českých staníc, kým v -25 stupňových nočných mrazoch dorazili do svojej konečnej stanice. Tamojší farmári si najskôr vybrali rodiny v dobrom zdravotnom stave. Kto nemal šťastie, mohol na tomto „modernom trhu s otrokmi“ čakať aj päť dní.

Okrem Horných Salíb bolo deportáciou postihnutých ďalších 10 obcí v okrese Galanta, celkovo bolo z okresu v rámci „pracovného programu“ prevezených do nového bydliska 3972 ľudí.

Návrat domov

Po rokoch nakoniec Československé národné zhromaždenie 25. októbra 1948 prijalo zákon č. 245/1948. „o štátnom občianstve osôb maďarskej národnosti“. Viacročné obdobie kolektívneho zbavenia občianskych práv sa skončilo a úrady sa museli venovať ďalším nevyriešeným problémom, týkajúcich sa Maďarov, vrátane urovnania situácie deportovaných, pretože po návrate občianstva bol ich nútený pobyt a pracovná povinnosť v Čechách beznádejný a neudržateľný.

Povolenie ich návratu domov však postavilo štátne orgány pred nečakanú a veľmi chúlostivú úlohu, pretože medzičasom boli do ich zanechaného majetku umiestňovaní vnútorným presídľovaním Slováci, alebo aj tzv. „dôverní“ Slováci zo zahraničia, ktorí majetok deportovaných spočiatku len spravovali, ale po jeho konfiškácii sa stali aj jeho vlastníkmi.

Ich bývalí majitelia sa preto už nemohli vrátiť do svojich skonfiškovaných statkov, ktoré boli medzitým pridelené a používané inými. Aby sa predišlo lokálnym konfliktom, majúc na zreteli predovšetkým  záujmy „dôverných“, úradné orgány sa snažili o to, aby sa deportovaní nevracali na Slovensko „svojvoľne“, ale organizovanými transportmi a len s úradným povolením.

Návrat maďarských deportovaných oficiálnymi transportmi sa napokon uskutočnil medzi 7. januárom a 15. aprílom 1949. Na Slovensko sa 64 transportmi vrátilo spolu 19 184 osôb, teda 4 602 rodín.

Situácia prirodzene narušila vzťahy medzi vracajúcimi sa maďarskými deportovanými a novými slovenskými osadníkmi, ktorí sa usadili v ich majetkoch. Podľa policajných hlásení z jednotlivých osád sa navrátilci snažili získať svoj majetok za pomoci miestneho maďarského obyvateľstva aj násilne, a tak sa mnohí „dôverní“, ktorí sa cítili v maďarských obciach nepríjemne, vrátili do svojich pôvodných domovov.

Prevažná väčšina deportovaných, asi 90 percent, sa vrátila nakoniec domov – čiastočne bez povolenia v priebehu rokov 1947 a 1948 a čiastočne v organizovanej forme v prvých mesiacoch roku 1949. Takže na rozdiel od ďalšej veľkej presídľovacej akcie - výmeny obyvateľstva- pôvodne plánované trvalé presídlenie Maďarov žijúcich na Slovensku do Česka nemalo trvalé následky a tak sa deportácie nakoniec nestali prostriedkom zmeny národnostných pomerov na Južnom Slovensku.

Svedectvá dotyčných však svedčia o tom, že v historickej pamäti maďarskej menšiny na Slovensku z trojnásobnej tragédie Maďarov na Vysočine po druhej svetovej vojne - presídlenie do Maďarska, reslovakizácia a deportácia do Česka – práve vyhostenie z rodnej zemi a domova a s tým spojené straty na majetku, a riziko roztrúsenia sa v cudzom jazykovom prostredí, t.j. deportácia, je dodnes tá najťažšie spracovateľná trauma.

 

     II. Výmena obyvateľstva a presídlenie

Československá vláda sa chcela zbaviť národnostných menšín deportáciou, ale Postupimská konferencia v lete 1945 to povolila len v prípade Nemcov. VIII. kapitola Košického vládneho programu z 5. apríla 1945zaviedla zbavenie občianskych práv  Maďarov a zrušenie ich občianstva. Zároveň všetci Maďari žijúci v Československu boli kvalifikovaní ako vojnoví zločinci kolektívnou vinou.

Československý prezident chcel zo svojej krajiny odstrániť 200 000 Maďarov, ktorí boli vyhlásení za vojnových zločincov, a väčšinu tých, ktorí by zostali, chcel „reslovakizovať“, t.j.  „pretaviť späť“ do svojho národa (samozrejme to boli ľudia, ktorých predkovia nikdy neboli Slováci).

Od jesene 1945, poprední politici Československa jednoznačne považovali výmenu obyvateľstva za prostriedok presídlenia. V dôsledku toho bola 27. februára 1946 v Budapešti podpísaná česko-maďarská dohoda o výmene obyvateľstva. Uvádza sa v nej, že z Československa môže byť presídlených len toľko Maďarov, koľko Slovákov dobrovoľne požiada o presídlenie do Maďarska. Na základe dohody mohla československá strana slobodne verbovať Slovákov, ktorí by sa chceli vrátiť do svojej vlasti.

Naproti tomu Československý štát sám určuje zoznam maďarských vojnových zločincov určených na presídlenie.

V dôsledku toho sa podľa československých zdrojov do Československa v skutočnosti presťahovalo 73 273 osôb slovenskej národnosti, z toho 95 421 osôb, ktoré v rámci výmeny obyvateľstva prebiehajúcej v rokoch 1947 až 1949 podali žiadosť o presídlenie do Maďarska. Na druhej strane namiesto 105 047 osôb určených na presídlenie úradmi Československa, sa do Maďarska presťahovalo 89 660 Maďarov zo Slovenska. Kompletný zoznam, ktorý pripravili Čechoslováci, obsahoval mená 181 512 maďarských vojnových zločincov.

Hoci dohoda bola schválená už začiatkom roku 1946, realizácia sa začala až v apríli 1947 výmenou Slovákov z Južnej Veľkej nížiny a Maďarov z Matúšovej zeme.

Maďarská strana od začiatku kládla veľký dôraz na dodržiavanie osobnej a majetkovej parity pri realizácii z maďarského hľadiska nevýhodnej zmluvy, čím chcela predísť zámeru Československa využiť rôznymi prostriedkami výmenu obyvateľstva na vyhnanie Maďarov zo Slovenska. Napriek maďarským protestom sa táto reciprocita nerešpektovala: po maďarských presídlených, ktorí boli v rámci výmeny obyvateľstva nútení opustiť svoju rodnú zem, zostalo na Slovensku celkovo 16 000 akrov poľnohospodárskej pôdy a 15 700 obytných domov; po slovenských presídlencoch v Maďarsku naopak len 15 000 akrov pôdy a 4 400 obytných domov. Majetkový rozdiel, ktorý vznikol pri výmene obyvateľstva, bol riešený 25. júla 1949 protokolom podpísaným na Štrbskom Plese, kde maďarský nárok vyplývajúci z výmeny obyvateľstva a nároky československej vlády považovali obe strany za rovnocenné a vzájomne sa vzdali ich vyrovnania.

 

Celkovo môžeme tvrdiť, že od výmeny obyvateľstva ani jedna strana nedostala to, v čo dúfala a táto otázka dodnes nie je vyriešená diplomatickou cestou medzi Slovenskom a Maďarskom.

 

Okrem tragédie presídlenia museli zainteresovaní pretrpieť aj kontroverzie celého procesu. Museli opustiť svoj doterajší život, rodinu, rodnú zem, boli odtrhnutí od svojich koreňov.

 

Horné Saliby a presídlenie

Zbavenie práv, kolektívna vojnová vina, násilná deportácia Maďarov žijúcich na Slovensku na sudetonemecké územie, to všetko hlboko poznamenalo historické myslenie maďarskej komunity. Presídlenie a prvé transporty do Maďarska sa začali 7. apríla 1947. Obrovské nákladné autá z Maďarska prevážali presídlencov a ich majetok na železničné stanice.

 Spoločný československo-maďarský výbor nacenil nehnuteľný majetok rodín určených na deportáciu a vykonal inventarizáciu v januári 1946. Na základe inventárov československá vláda poslala postihnutým rodinám „biele karty“, v ktorých bol aj dátum presídlenia, čím im poskytla čas na prípravu. Držitelia bielej karty si so sebou mohli zobrať hnuteľný majetoka úrady im poskytovali aj určitú ochranu pred častým slovenským obťažovaním. Pokým neodišli, boli kvalifikovaní ako extrateritoriálni.

Podľa sčítania ľudu v roku 1946, mali Horné Saliby 3 809 obyvateľov, ktorí mali vo vlastníctve 3 965 hektárov pôdy, 14 mláťačiek, 15 traktorov, 4 parné stroje, 1 nákladné auto, 319 koní, 1 191 kráv, 1 415 ošípaných, 14 kôz, 535 husí a 4475 hydín. Priemerná úroda bola 12 metrov pšenice, 12 metrov jačmeňa, 11 metrov raže, 12 metrov ovsa, 15 metrov kukurice, 60 metrov zemiakov a 180 metrov cukrovej repy. Tento súpis sa nachádza v Národnom archíve v Bratislave. V tomto súpise je uvedené aj to, že vďaka reslovakizácii sa k Slovákom v obci prihlásilo 387 ľudí. Mnohí sa takto snažili zostať na svojej rodnej zemi.

Na základe uvedených hnuteľných vecí boli rodiny, ktoré svoj majetok previezli až na 12-15 vozňoch, pričom presídlení Slováci často cestovali dve až tri rodiny na jednom vozni. Na presídlenie bolo určených celkovo 10 371 ľudí z Galantského okresu, čo v tom čase tvorilo 25 % tunajších žijúcich Maďarov.

Prvý transport z Horných Salíb bol zahájený 27. apríla 1947. Potom vlaky išli takmer každý deň, niekedy aj dva vlaky za deň. V jednom vlaku bolo priemerne umiestnených 7-21 rodín. Preniesli aj 7 traktorov, 7 mláťačiek, 3 parné stroje a 1 nákladné auto. Veľké stroje tých, ktorí zostali doma, boli skonfiškované pre strojové stanice.

Od apríla 1947 do novembra 1947 bolo v 24 transportoch odvezených 310 rodín a 1321 osôb v 1331 nákladných vozňoch. Výsledkom bolo zrušených 276 hospodárstiev, zanechaných 247 domov a takmer 1 500 hektárov pôdy. Presídlení v Maďarsku boli roztrúsení v 4 župách - hlavne v Békešskej a Tolnskej župe - ale väčšina z nich vo švábskych dedinách Baranya.

Z 310 salibských rodín bolo zriedkavé mať viac ako 10 rodín súčasne v jednej obci. Boli osoby, ktoré sa dostali sami do novej obce, bez známych či príbuzných. Celkovo boli salibské rodiny umiestnené v 32 rôznych obciach.

 

Smutná rozlúčka presídlených Maďarov od Horných Salíb

 

V sťahujúcej sa maďarskej rodine

kufre sú pripravené.

V každom dome je hlasný plač,

Príbuzní, známi sa lúčia.

 

Neboj sa, drahý príbuzný, dobrý priateľ,

naše odlúčenie nebude trvať večne.

Hranica sa opäť zlomí,

a vrátime sa na túto zem.

 

Navzájom sa kolíšu v tejto viere,

netráp sa moc, ty úbohý Maďar.

Bude to ešte inak, uvidíš,

ak to aj Boh bude chcieť.

 

Zotri svoje slzy, maďarský brat,

ešte sa uvidíme.

A za všetky vzácne maďarské slzy

nebo dá bohatú náhradu.

 

Maďarský výbor je už tu,

Ktorý zhodnotí tvoj majetok.

S tebou tá krajina bude bohatšia,

aj keď tu zostane vysoká hodnota.

 

Prichádza už posledná hodina,

Naše srdcia hlasno bijú.

Pripravujeme sa na rozlúčku,

Necháme tu rodnú zem.

 

Od detstva sme tu šlapali,

túto zem, ktorá je prastarou hrudou.

Odvtedy prešlo veľa šťastných hodín,

Spája nás všetko s tebou.

 

Osud, bez milosrdenstva,

kruto trhá niť nášho života.

Kto by to zastavil – nie je ruka,

kto by sa za nás obetovala.

 

Teraz sa s tebou lúčim

moja drahá krásna obec.

V ktorej som bol taký šťastný

S bolesťou sa od teba lúčim.

 

Aj od teba sa lúčim,

náš krásny kostol - Boží dom!

Už sa v tebe nemodlím

Moja chvála v teba neznie.

 

Tvoje zvony, oh krásny kostol,

koľkokrát ma volali k modlitbe.

Už nebudem počuť tvoje

smutné zvony – náš Boží dom.

 

Kde naši predkovia v tichosti odpočívajú,

pod zemou zdobenou kvetmi.

S ťažkým srdcom sa lúčim,

z duše mi vychádza povzdych.

 

Bolo by dobré si tu oddýchnuť,

medzi hrobmi našich predkov.

Všetok smútok, ťažkosť tu zložiť,

kde naše slzy poliali toľko hrobov.

 

Lúčim sa aj od vás, polia,

Nikdy už Vás neuvidím.

Moja dedinka už ma nečaká,

cudzinkou a macochou sa stala.

 

Pšeničný klas - bohato sa kývajúce,

ovocný sad, krásny topoľ.

Tienistý les so spevom vtákov,

uvidím ťa ešte niekedy?

 

Ak odtiaľto odídem,

Nikto tam  ma nepozná.

Ale ubolená duša sa vráti

do prastarej zeme – odpočinúť si.

 

Oddýchnuť si, rozlúčiť sa,

v noci opäť letieť späť.

Nikto, nikdy nedozvie,

Ja na Teba nezabudnem!

            

Béla Nagy, 6. máj 1947

 

Od presídlených do Maďarska prišli do dediny zdrvujúce správy. Tí, ktorí sa dostali na Veľkú nížinu, nadávali na bezútešné prostredie. Tí, ktorí prišli na Zadunajsko, namiesto Švábov, dostali síce lepšie hospodárstva, ale v hornatom a kopcovitom kraji, na ktorý tunajší ľudia neboli zvyknutí. V pridelených domoch často ešte našli švábskeho majiteľa čakajúceho na vysťahovanie, s ktorým sa museli o nový domov deliť. V mnohých prípadoch boli svedkami ich krutého vyhnania, ich trpkého plaču a nadávok.

Presídleného, ​​aj keď skončil na šťastnom mieste, v hĺbke duše trápila túžba po domove. Neverili, že tento stav môže trvať dlho. Roky žili v letargii, len smútili za rodnou dedinou. Veľa ľudí verilo, že sa dostanú čoskoro domov. Mnohé rodiny dlho ani nevybaľovali veci, len to najnutnejšie. Ich nádej bola márna, túžba vrátiť sa domov zaspala až po rokoch, mnohí si ju vzali so sebou do hrobu.

Presídlenie je smutným prvkom histórie, na túto nespravodlivosť sa nedá zabudnúť, aj keď v niektorých prípadoch ľudia dostali aj väčšie hospodárstvo. Rozbilo to túto hrdú, pracovitú,  sedliacku vrstvu, no časom sa dokázali osvedčiť aj vo svojej novej krajine. Strata rodnej zeme však zostala boľavým bodom až do konca života. Je ťažké vyplniť takto vzniknuté prázdno, ale ani viac ako 70 rokov nedokázalo pretrhnúť niť spolupatričnosti, zakryť pripútanosť k domovine.

Presídlení Salibčania sa prvýkrát stretli už na jeseň roku 1947 v Kaposszekcső. Béla Nagy, bývalý Salibčan presídlený do Kaposszekcső, vo svojej druhej básni spieva o osude Salibčanov. Boli roztrúsení po polovici Zadunajska, istú úľavu im poskytoval len pocit spolupatričnosti. Tento pocit ani dlhými rokmi neochabol, dodnes sa informujú jeden o druhom, cestujú aj pol dňa, aby boli na pohrebe či svadbe známeho. Keď človek narodený v Horných Salibách zomrel vo svojom novom domove, zvonili mu zvony vždy aj v Horných Salibách.

 

 

Slávnostný príhovor na stretnutí Salibčanov v 15-17. októbra 1947 v Kaposszekcső

 

Som rád, že môžem privítať zhromaždených,

drahí bratia a sestry, z blízka i z ďaleka prichádzajúcich.

Tí, ktorí prišli na toto stretnutie,

S radosťou prijali naše pozvanie.

Nech Boh žehná našu spolupatričnosť,

Nech buduje aj takto náš duchovný život.

Ako v letnej búrke list zelený,

ocitli sme sa aj my ako odtrhnutí.

Boli sme my listy rozľahlého stromu,

Náš kmeň tam zostal v Horných Salibách.

Na holých konároch je ešte niekoľko listov,

Ktoré sú stále trhané studeným jesenným vetrom.

Stali sme sa akoby padajúcimi listami

Pre nás tento obraz o mnohom hovorí.

Oživuje našu spoločnú minulosť,

Pripomína nám náš krásny domov.

Keď sme boli spolu na vetvách kmeňa,

Srdcia sa tešili z očakávaného ovocia.

Ale strašná búrka nás rozdelila,

Náš kmeň sme zanechali v žalostnom stave.

A hoci sme sa dostali tak ďaleko,

ale všetci rovnakým smerom,

Len málokto z nás žije osamelo.

Tu sme sa ocitli, v lese tienistom,

Každý z nás uviazol o nejaký strom.

Prišli sme sem, do župy Baranya,

Do nášho nového domova, Kaposszekcső,

Niektorí naši bratia zašli ešte ďalej,

Csikóstöttös, Mágocs, Szellő a Püspöklak,

Püspökszenterzsébet, Szederkény a Nyomja,

Niektorí na Máriakéménd, Babarc, Monyoród.

Potom na Kékesd, Liptód, Berkesd,

Lánycsók, Virágos, Bár a Tékes,

Niektorí sa dostali do inej župy,

Ambrózfalva, Pitvaros, Tótkomlós, Békés,

Na Dombóvár, Pécs és Garazsd,

Villány, Maráza, Vajt, Pécsvárad,

Töttös, Hantos, Belecska,

Udvari, Németboly, Geresdlak.

Hoci rozptýlení, ale spolu v duchu,

Túto príležitosť zasväcujme Bohu.

On nás zachoval až do tohto bodu,

Pozdvihnime naše smutné duše k Nemu.

Ďakujeme Jemu za vzácnu príležitosť,

že každý sa môže stretnúť so svojimi.

Ďakujeme, že toto krásne zhromaždenie

S takou veľkou láskou nás prijme,

že sa tiež môžu zúčastniť tohto stretnutia,

A s našou radosťou spolu súcitia.

Ďakujme za to, že aj naši duchovní

Neúnavne sa o nás starajú,

Nenechajú nás samých v novom domove,

Utešujú nás v našom súžení.

Svedčia nám o Kristovi a Bohu,

Vychovávajú nás nebeskému občianstvu.

Vážení hostia, táto hodina presne,

Nech nám pripomenie to veľké stretnutie.

Keď započujeme volajúce Božie slovo,

Z ďaleka, ó prídi, ó prídi domov!

 

 

Presídlením sa práve tá pracovitá sedliacka trieda, ktorá si vierou, trpezlivosťou, usilovnosťou, vedomosťami a pevnou vôľou vytvorila šťastný domov, stala tulákom. Práve tí, ktorí prežili kliatbu Trianonu a zachovali si jazyk a kultúru svojich predkov, boli vytrhnutí z lona svojej domoviny.

 

Presídlenie je smutnou súčasťou histórie našej obce. Na túto nespravodlivosť sa nedá zabudnúť, je ako nikdy nezahojená rana v našej duši. Napriek tomu, že aj keď presídlený dostal väčší majetok, strata rodnej zeme – z ktorej bol násilne vysťahovaný – zostane bolestivým bodom až do konca života.

 

Záver

 

O viac ako 70 rokov neskôr sa tento pocit prirodzene stráca v každodennom živote potomkov presídlených. Ale je stálou úlohou potomkov deportovaných do Maďarska a potomkov rodinných príslušníkov, ktorí zostali v obci, aby si túto bolestnú historickú udalosť rok čo rok pripomínali.

Maďarský parlament 3. decembra 2012 ustanovil 12. apríl ako pamätný deň pre presídlených zo Slovenska. Tento pamätný deň nám pripomína nielen ťažké časy, ktoré prežili naši predkovia, ale aj to, aby sme nikdy nezabudli na osudy tých, ktorých postihol vyhnanie. Pamätný deň nám dáva príležitosť obrátiť sa s úctou a zvýšenou pozornosťou na tých, ktorí trpeli a stratili mnoho v dôsledku vysídlenia.

 

Sme s nimi v našich srdciach a myšlienkach a sľubujeme, že nikdy nedovolíme zabudnúť na ich osud. Sľubujeme, že si ich budeme vždy pamätať, ich obete si budeme vždy vážiť a vždy zachováme ich pamiatku. Sú súčasťou našej histórie a identity a nikdy nesmieme zabudnúť na ich obete a oddanosť slobode a vlastenectvu.

 

Zdroj:

 

Danajka Lajos: Felsőszeli története, kiadta Községi Önkormányzat Felsőszeli, 1993

/Lajos Danajka: História Horných Salíb, vydala samospráva obce, Horné Saliby, 1993/

Danajka Lajos: Mesélő utcák, kiadta Felsőszeli Önkormányzata, Csemadok Felsőszeli Alapszervezete, Rákóczi Szövetség, 2008

/Lajos Danajka: Rozprávajúce ulice, vydala samospráva obce Horné Saliby, Hornosalibská miestna organizácia Csemadoku, Rákóczi Szövetség, 2008/

 

online: Csehszlovák-Magyar Lakosságcsere egyezmény, Budapest, 1946.február 27.

/Dohoda o výmene obyvateľstva, 27. február 1946/

Rubicon: A csehszlovák-magyar kosságcsere-egyezmény aláírása, szerző Tarján M. Tamás

/Podpísanie dohody o výmene obyvateľstva, autor: M. Tamás Tarján /

Popély Árpád: A szlovákiai magyarság csehországi deportálása (kisebbségkutató.tk.hu)

/Árpád Popély: Deportácia Maďarov žijúcich na Slovensku do Čiech (kisebbségkutató.tk.hu)

 

Tabuľka č. 19., Presídlenie 1947-1948

Údaje rodín, ktoré boli presídlené do Maďarska z Horných Salíb

 

Dátum  Meno hlavy rodiny   Zamestnanie   Náboženstvo   Rod. príslušníci   Staré č.d.

 

 

Počet presídlených rodín z Horných Salíb je 310. Počet obcí, do ktorých boli presídlení je 32. 34% z rodín boli rímkso katolíci, 66% evanjelikáli. Spolu z našej obce bolo presídlených 1 321 osôb. Z 247 domov zobrali spolu 276 hospodárskych jednotiek. Na presídlenie použili 1 331 železničných vagónov. Zoznam presídlených vytvoril Lajos Danajka.

 

Rodiny, ktoré boli presídlené do Hangosu v 1947

Község

Naptár

Ke Sze Csü Szo Va
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Mobilos alkalmazás

Sledujte informácie z nášho webu v mobilnej aplikácii - V OBRAZE.
felfelé

Informácók, amelyek érdekelhetik Önt: